8

Reggeli után a nappaliba tévéztem mikor megcsörrent a telefonom. A tanárom keresett, behívott, hogy segítsek készülődni az esti bálra. Az esti bál! Majdnem elfelejtettem. A héten a suli focicsapata nyert egy meccsen és ezt ünnepeltük. 
Összekaptam magam, kocsiba ültem és már siettem is a suliba.
Mikor beértem minden a feje tetején állt.  A díszlet még csak kész sem volt.
Imádtam szervezkedni, az ilyen bálokon mindig kiélhettem magam. Csapatokra osztottam a diákokat és kiadtam a parancsokat, hogy ki mit csináljon. 
Késő délután volt, mikor készen lettünk. Gyorsan kocsiba pattantam és hazagurultam. Húztam egy szép báli ruhát, felhívtam anyámat, hogy későn érkezek és visszamentem a suliba. 
Furcsa volt egyedül bálba menni. 
Az iskola megtelt diákokkal, a lányok csili-vili ruhákban táncoltak a focistákkal. A puncsos tálhoz sétáltam és leültem. Néztem, ahogy mindenki jól érzi magát. Nagyot sóhajtottam, majd büszkén néztem körbe. Mesés volt minden. 
Már majdnem azon voltam, hogy hazamegyek, mert senki nem akart felkérni, mikor egy idegen férfi ült mellém és megszólalt.
-Miért nem táncolsz?-kérdezte. Mély hangja volt, érdekes akcentussal.
-Mert nincs kivel.-feleltem állmosollyal.
-Értem.-mondta. Azt hittem továbbáll, de nem ment el, hanem folytatta.
-Adhatok egy tanácsot? 
-Miféle tanácsot?-kérdeztem vissza.
-Maradj távol Klaustól, a saját érdekedben és biztonságodban.
-Honnan tudsz Klausról?-faggattam. 
-Onnan, hogy az öcsém.
-Az öcséd?-néztem rá nagy meglepett szemekkel.
-Igen. Elijah vagyok-mondta majd nyújtotta a kezét.
Kezet fogtunk. Nem is tudtam, hogy Klausnak van testvére. Sosem mesélt a családjáról, illetve sosem mesélt magáról semmit. Csak a nevét tudom, azt hogy fest és hogy vámpír.
Kis csend és nézelődés után szólaltam csak meg.
-Te is vámpír vagy?-fogalmam sincs miért kérdeztem ezt, de valahogy nagyon érdekelt ez a dolog.
Elijah rám meredt a barna szemeivel.
-Igen.-felelte.
Szóhoz sem jutottam. Felálltam és kimentem. A kocsimhoz sétáltam, ez kicsit sok volt, haza akartam menni, de mikor odaértem Elijah ott állt velem szemben. 
-Nem akarlak bántani.-kezdett bele-Pont ellenkezőleg.
Kicsit megijedtem, mikor megpillantottam, de olyan nyugodtnak tűnt, hogy én is az lettem.
-Ígérd meg nekem, hogy elkerülöd Klaust. Nem ismered és ne is akard megismerni. Nem tudod, mire képes.-mondta majd egy lépést közelebb lépett hozzám és folytatta-Nem akarlak megigézni. Ígérd meg, hogy távol maradsz tőle és vigyázol magadra.
Elijahnak nem kellett bizonyítania, hogy Klaus veszélyes, hiszen már tapasztaltam. Ahogy hozzám beszélt iránta is kialakult bennem egy bizalom. Ez az, amit sosem fogok megérteni és nem tudom megmagyarázni még magamnak sem.
-Oké, megígérem.-mondtam.
Arrébb lépett, kinyitotta a kocsim ajtaját és rám mosolygott.
-Köszönöm-mondtam én is mosolyogva, beszálltam és elindultam haza.
Az Elijahval való beszélgetés alatt rájöttem, hogy tényleg kerülnöm kell Klaust, bármennyire is hiányzik.

Mikor hazaértem anyám már aludt. Levetettem az előszobában a cipőmet és halkan elindultam a szobám felé. Épp a lépcsőre léptem volna, mikor valaki felkapcsolta a lámpát és köszönt.
-Jó estét! Megérkeztél?-kérdezte.
Megfordultam és Josh állt velem szemben egy szál alsóban és egy fehér trikóban.
-Meg.-feleltem mogorvám.
-Kérhetnék tőled valamit?-kezdett bele.
-Nem!-vágtam rá és indultam volna fel a lépcsőn, amikor folytatta.
-Viselkedj tisztelettudóan anyáddal.
-Nem te fogod megmondani!-vágtam vissza.
-Oké. Én szóltam, ne mondd, hogy nem.-mondta majd lekapcsolta a villanyt és elsétált.
"Ez most fenyegetés volt?" tettem fel magamban a kérdést, míg a szobámba mentem. Az első perctől nem bírtam Josht, de most végleg betelt a pohár. Ne ő mondja meg nekem, hogy viselkedjek, még ha egy picit igaza van, akkor sem! 
Ledobtam magamról a báli ruhát, pizsamát húztam és lefeküdtem. Nagyon fáradt voltam. Mielőtt elaludtam imádkoztam egy sort, hogy ne álmodjak Klaussal.

Hideg volt. A földön feküdtem. Kinyitottam a szemem és az erdőben voltam. Pont ott, ahol először találkoztam Klaussal. Csak a hold világított, a fákat is csak árnyként láttam. "A fenébe!" nyavalyogtam, majd felálltam és elindultam egyenest. Tudtam, hogy nem találok ki az erdőből, de még mindig jobb sétálni, mint egy helyben álldogálni és várni, hogy történjen valami. Zörgést hallottam. Kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Hirtelen Klaus termett előttem. Majdnem felsikítottam, de aztán nem jött ki hang a torkomon. Egyet hátraléptem.
-Bízz bennem Caroline!-kezdett bele miközben mélyen a szemembe nézett-Tudod, hogy nem bántanálak, csak bízz bennem!
Nem tudtam megszólalni, csak hátráltam, de ő jött utánam. 
-Klaus ne csináld ezt!-szóltam rá-Ne keress, felejts el!
-Nem!-szólt vissza, már egy picit idegesen. Kezdtem egyre jobban megrémülni. Ahogy hátráltam egy fának ütköztem, ő pedig a kezeit a fejem mellé rajta, hogy ne tudjak tovább menni.
-Nem foglak bántani.-mondta halkan. Próbált meggyőzni. Ahogy a szemét néztem kezdtem megnyugodni. Itt jött megint az az érzés, amire sosem találok magyarázatot. 
-Nem fogsz bántani.-mondtam nagyon halkan, mintha csak valami parancsot teljesítenék. Ekkor eltűnt és megint minden sötét lett.

Kinyitottam a szemem és a szobámban feküdtem. Reggel fél kilenc volt. Nyugtalan voltam és rémült. Mit akar tőlem Klaus? Miért nem tudok megszabadulni tőle? Mi lesz ezután?

7

Miután összeszedtem magam elindultam a suliba. Péntek volt, sütött a nap, minden olyan átlagosnak és egyszerűnek tűnt. Lassan sétáltam a suli felé. Természetesen azon járt az agyam, hogy miért nem vele álmodtam.

Mikor beléptem az osztályterembe, megpillantottam azt a gyereket, aki mellett ülök. Engem bámult, és az arcáról messziről lehetett látni, hogy nem bír engem.
Leültem mellé, és próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lenne, de persze ez a tervem füstbe ment, miután megszólalt.
-Hiányoltalak tegnap.
-Tényleg?-kérdeztem műmosollyal az arcomon.-Én téged nem.
Nevetett egyet, majd elővette a könyveit és úgy csinált, mintha olvasna. Nem tudom miért, de olyan kellemetlenül éreztem magam.
Összesen négy óránk volt. Utolsó óra után hazafelé vettem az irányt. 

Mikor hazaértem anyám még mindig otthon volt és Josh is vele volt. Beléptem a nappaliba és mérgesen tekintettem rájuk. Anyám úgy viselkedett, mint egy idióta tini, ez a Josh meg.. Az elejétől kezdve nem volt szimpatikus.
-Szia drágám!-köszönt anyám-Milyen napod volt?
-Csak a szokásos.. És nektek?-kérdeztem a lehető leggúnyosabban.
-Jó.-vágta rá Josh.
-Remek.-mondtam majd felsiettem a szobámba. 
Elővettem a könyveimet és tanulni próbáltam, de az eszem megint csak máshol járt. "Nem lehet! Tanulnod kell!" erőltettem magamra. Jó jegyeim voltak, nem akartam lejjebb csúszni. 
Fél óra múlva kiabált fel anyám, hogy elmegy dolgozni. Amint kilépett a házból Josh-sal, lerohantam, megvártam míg elmennek és elindultam kocsival a romos házhoz.
Mikor a ház elé értem és kiszálltam a kocsiból, valami rossz érzés csapott meg. Nem foglalkoztam vele, az ajtóhoz sétáltam, ami meglepő módon nyitva volt. Beléptem, de senki nem volt ott.
-Hahó!-szóltam, hátha felel valaki.
Beljebb sétáltam, majd egy idegen fickó rohant le a lépcsőn.
Nagyon megijedtem.
-Kit keresel szőke cica?-kérdezte és közben egyre közelebb sétált felém.
-Klaust.-feleltem halkan. 
-Klaust?-kérdezett vissza.-Csak nem a barátnője vagy.
-Valami olyasmi. Barátok vagyunk.-mondtam, miközben picit hátráltam.
-Egy vámpírnak nincsenek barátai, ezt jegyezd meg. Ha csak nem vagy te is az.
-Én nem..-mondtam, de ő hirtelen megragadta a karomat és magához rántott.
-Engedjen el!-kezdtem ellenkezni és megemelni a hangom.
-Nem-nem!-mondta. Félresöpörte a hajamat a nyakamtól és beleharapott.
Sikítottam, amekkora csak a torkomon kifér. Éreztem, ahogy lassan legyengülök. Az ütőeremből szívta ki a vért és közben erősen szorította a karom, majdhogynem eltörte. Már a lábaim is kezdtek berogyni mikor elengedett. A földre estem, szédültem és homályosan láttam. 
-Gyere menjünk!-szólt oda valakinek az a férfi majd egy másik emberalakkal távozott. Elterültem a földön, kicsordultak a könnyeim. Nem bírtam megmozdulni, nagyon gyenge voltam, majd minden elsötétült.


-Caroline!-szólongatott valaki.-Caroline ébredj!
Mikor kinyitottam egy kanapén feküdtem és Klaus ült mellettem.
Megpróbáltam felülni, de visszaestem.
-Ki tette ezt veled?-kérdezte.
-E-egy..-kissé remegett a hangom a félelemtől.-Egy idegen férfi volt itt. Meg egy másik is.
-Igyál egy kis vizet.-mondta Klaus, majd segített felülni és odanyújtott egy pohár vizet. A víz szinte égetett, mindenem ki volt száradva.
-Na látod, ezért nem lett volna szabad idejönnöd.-mondta.
Nem tudtam válaszolni, még mindig nagyon rosszul voltam.
-Miért nem láttalak álmomban ma éjjel?-kérdetem, miután kicsit összeszedtem magam.
-Nem tudom.-felelte.-Ha jobban leszel hazaviszlek, oké?
-Oké.

Pár óra elteltével már fel tudtam állni segítség nélkül, ezért Klaus hazavitt. Mikor elköszöntünk nem mondta, hogy majd találkozunk, ami kissé elkeserített.
Mikor beléptem a házba anyám a konyhába ült és úgy csinált, mint aki aggódik.
-Hol voltál? Egész nap hívogattalak de nem vetted fel!-esett nekem.
-Dolgom volt.-válaszoltam.-Felmegyek a szobámba pihenni.
-Várj!-szólt rám-Mi történt veled? Miért vagy ilyen sápadt?
-Biztos elkaptam valamit. Kipihenem majd. Most engedj fel.
Szép lassan felsétáltam a lépcsőn majd a szobámba érve ruhástól és cipőstől az ágyba borultam. Hirtelen eszembe jutott a férfi arca, aki megharapott majd sírni kezdtem. Még mindig féltem. Álomba sírtam magam.

Reggel kilenc óra volt, mikor felébredtem. Még kicsit kóválygott a fejem és hányingerem volt. Ledobtam az előzőnapi ruháimat, a zuhany alá álltam, majd miután lefürödtem és felöltöztem lementem a konyhába.
Anyám takarított. 
-Reggelt!-köszöntem neki.
-Neked is Car!-köszönt vissza.-Jobban vagy már?-kérdezte.
-Igen.-feleltem. Fogtam a palacsintából, amit anyám csinált reggelire, az asztalhoz ültem és enni kezdtem.Anyám is leült velem szembe.
-Mi van a nyakadon?-kérdezte, mikor megpillantotta a harapásnyomot.
A nyakamhoz kaptam, majd mikor hozzáértem a sebhez nagyon fájt.
-Csak..-dadogtam, nem tudtam mit feleljek-Ráestem valamire...
-Aha..És beleállt a nyakadba, mi?-gúnyolt anyám-Kinek akarsz hazudni?
-Neked.-feleltem. 
Anyám erre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy rosszul esett neki a válaszom.
-Mész ma valahová?-kérdezte egy kis hallgatás után.
-Nem. Itthon maradok, pihenek és tanulok.
-Értem. Én viszont most elmegyek dolgozni, mielőtt elkések és kirúgnak. Vigyázz magadra!-mondta majd fogta a táskáját és kiviharzott.
-Úgy lesz..-motyogtam.

Azon morfondíroztam, hogy vajon megéri-e ilyen áron is Klaus mellett lenni? Az a fickó majdnem megölt és senki nem volt ott, hogy megvédjen. 
Ma éjjel sem álmodtam vele. Ez talán valami jel. Úgy döntöttem, hogy nem keresem többet és talán ő sem teszi majd.

6

Mikor beértem a grillbe, anyám mát ott ült az ablaknál Josh-sal. Odamentem hozzájuk és leültem anyám mellé.
-Szia Car-köszönt Josh.
-Caroline.-javítottam ki.
-Elnézést, Caroline.-mondta gúnyosan.
-Caroline!-szólt rám anyám.
Mi az, ma mindenki az én nevemet mondogatja?
Kihozták a kaját, enni kezdtünk, bár nagyon nem volt étvágyam.
-Mi volt az a fontos dolog, amiért elszöktél a suliból?-kérdezte anyám.
-Tök mindegy.-válaszoltam félvállról.
-Nem, nem az Car!
-Anyádnak igaza van.-szólt bele Josh.
Mérgesen ránéztem, próbáltam a szemeimmel sugározni felé, hogy ne szóljon már bele a dolgomba.
-Caroline! Ha nem mondod meg hol voltál, szobafogságban leszel.
-Szobafogságban?-nevettem fel-A suliból is kiszöktem, mit érne a szobafogságod?!
-Viselkedj!-szólt rám anyám.
-Oké. Van még egy kis dolgom. Ha megbocsájtotok...-mondtam, majd felálltam és kiviharoztam a Grillből.
 
Visszasiettem a romos házhoz. Bemásztam az ablakon, majd mikor körbenéztem megpillantottam Klaust.
-Klaus!-sikítottam fel örömömben.
-Caroline!-szólt vissza nem túl boldogan-Mit keresel te itt?-kérdezte majd közben elindult felém. Idegesnek tűnt.
-Én csak látni akartalak élőben is.
Mikor odaért hozzám megfogta a karomat jó erősen.
-Nem szabadna itt lenned! El kell menned!-mondta mérgesen.
-Miért?-kérdeztem.
-Mert nem biztonságos. El kell menned most!
Kinyitotta az ajtót és szabályosan kilökdösött.
-Klaus várj!-szóltam neki és kitámasztottam az ajtót, nehogy rám csapja még a mondandóm előtt.
-Mi az?
-Miért nem lehetek itt?
Némi hallgatás és gondolkodás után felelt:
-Este elmegyek hozzád és elmesélem, oké?
-Oké.-egyeztem bele, bár nem akartam várni.
Becsukta az ajtót én meg szép lassan hazasétáltam.

Otthon lepakoltam, leültem a nappaliban a kanapéra, bekapcsoltam a tévét és úgy csináltam, mint akit érdekel. Fél óra múlva rontott be anyám.
-Caroline!-berohant a nappaliba-Mégis mi volt az a jelenet a Grillben?
-Milyen jelenet?-kérdeztem vissza, mint aki nem tudja, miről beszél.
-Hogy viselkedhetsz így Josh előtt?
-Miért? Josh lesz az új apukám?-vágtam hozzá a kérdést miközben felálltam a kanapéról.
-Nem, még nem tudom, de lehet, szóval örülnék, ha normálisan viselkednél.
-Szóval megint itt tartunk..-kezdtem bele a kiabálásba-Megint én vagyok a rossz, megint én teszek tönkre mindent, igaz? Ha ennyire szégyelled, hogy a lányod vagyok, miért nem küldesz apu után?
Erre a mondatomra anyám lekevert egy pofont, és igazából jogosan.
Elhallgattam és felrohantam a szobámba. Anyám még csak utánam sem kiabált.
Az ágyamra vetettem magam és sírni kezdtem. Nem nagyon de egy picit pityeregtem.
-Car, visszamentem dolgozni!-kiabált lentről anyám.
Örültem, hogy végre elmegy.
Az egész délutánt az ágyban töltöttem. Csak feküdtem és Klauson járt a fejem.

Este hét körül járt az idő, anyám még nem volt otthon, késő éjjelig bent kellett dolgoznia, mikor csöngettek. Lerohantam és ajtót nyitottam. Klaus állt velem szemben mosolyogva.
-Klaus!-kiáltottam fel boldogan.
-Szia Caroline!-köszönt-Bejöhetek?
-Persze, gyere csak.
Fura volt mikor belépett, mintha a lábával méregette volna a küszöböt, hogy be tud-e jönni.
-Kérsz valamit inni?-kérdeztem zavartan. Nagyon izgultam, és ilyenkor furán tudok viselkedni.
-Nem, köszönöm.
A nappaliba sétált és leült. Utána mentem és leültem a fotelba vele szembe.
-Nos,-kezdtem bele bátortalanul-miért is nem lehettem ott délelőtt?
Egy hümmögés és rövidke hallgatás után válaszolt csak.
-Ugye tudod, hogy vámpír vagyok?
-Igen, már említetted.-zavaromban alig bírtam dadogás nélkül beszélni. "Vámpír?!" vetettem fel magamban a kérdést. "Hogy lehet vámpír?!"
-Nos mi, vámpírok, nem barátkozhatunk az emberekkel.
-Miért nem?-kérdeztem. Kissé fura volt, hogy egy ilyen kijelentés után és csak ennyit kérdezek.
-Mert megöljük őket.
-Megölitek?-leesett az állam.
-Meg.
-És engem is meg fogsz ölni?-kérdeztem, de nem voltam ijedt.
Előrehajolt a kanapén és a szemebe nézett.
-Téged soha.-válaszolta.
-Akkor jó.-mondtam mosolyogva.Ránézett az órájára majd elkomolyodott az arca.
-Most mennem kell Caroline, van egy kis dolgom. Éjjel találkozunk, ahogy azt szoktuk.
-Biztos, hogy nem tudsz maradni?-kérdeztem, közben elindultunk az ajtó felé.
-Biztos.-felelte.
Az ajtóhoz érve megpuszilta a homlokom, majd kinyitotta az ajtót és amint kilépett eltűnt.
Becsuktam az ajtót, megfordultam és örömömben nagyon visítottam. Majd felmentem a fürdőbe, lefürödtem, pizsamába bújtam és lefeküdtem. Alig vártam, hogy elaludjak.

Kinyitottam a szemem és az ágyamban feküdtem. Reggel hat óra volt.
Mi?! ugrottam fel visítva. Miért nem álmodtam? Ez nem lehet!
Lerohantam a konyhába, anyám és Josh lent reggeliztek.
-Jó reggelt Caroline!-köszöntek kórusba.
-Jah..-nyögtem oda.
-Valami baj van?-kérdezte anyám.
-Nem.-mondtam majd idegesen a fürdőbe rohantam. 
Semmit sem értettem. Eddig minden éjjel vele álmodtam, ma miért nem? Mi történt?
Meg fogom ma is keresni Klaust, hátha ő tudja.

5

Mikor hazaértem a suliból anyám megint nem volt otthon, gondoltam felhívom, hogy hol késik ennyit.
-Szia anyu!-szóltam bele a telefonba, mikor felvette.
-Szia Car! Mi újság?-szólt vissza.
-Mikor jössz haza?-kérdeztem.
-Még egy darabig itt kell lennem a rendőrségen aztán Josh-sal elmegyünk vacsorázni. Tizenegyre otthon leszek.
-Oké.-feleltem, majd letettem.
Hogy mi? Anyám randizik Josh-sal? Nekem nagyon nem volt szimpatikus, nem akartam, hogy anyám elmenjen egy ilyen fazonnal...
Egész délután otthon ültem, megírtam a házit, olvastam, kaját csináltam, ettem, lefürödtem majd fél tízkor lefeküdtem. Nagyon vártam, hogy elaludjak és folytassam a Klausos álmomat. 
Jó fél óra forgolódás után tudtam csak elaludni.

Jéghideg volt. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam. Hideg padlón feküdtem, majd mikor feltápászkodtam a hátamat fal ütötte meg. 
-Hahó!-szóltam, hátha válaszol valaki.
Elindultam egyenest de valamibe belerúgtam.
-Auu-vinnyogtam fel-A francba.
Elindultam tovább míg neki nem mentem valaminek. Vagy valakinek.
-Milyen kár, hogy nem látsz a sötétben, nem igaz?-szólt hozzám. Klaus hangja volt, csak is ő lehetett.
-Klaus, te vagy az?-kérdeztem.
-Ki más lenne?
Felkapcsolta a villanyt. A romos épületben voltunk, ami tele volt festményekkel. 
Ott álltam Klaussal szemben. Mélyen néztem a szemét, ő pedig az enyémet. Nem tudtam megszólalni, olyan volt, mintha ő irányítana. Pár hosszas perc után jött ki csak hang a torkomon.
-Klaus.-nyögtem ki.
-Mondd!-válaszolt halkan, mintha próbálni megbabonázni.
-Mi történt tegnap éjjel veled?
-Átváltoztam.
-Mivé?-kérdeztem meglepődve.
-Vámpírrá.
Gombóc nőtt e válasz hallatán a torkomban. Vámpír? Még is hogy változna át valaki vámpírrá?
-Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj.-szólt halkan.
-Semmi gond.-mondtam mosolyogva. A gombóc a szavait hallva eltűnt a torkomból és az egész testem átjárta a nyugalom.
-Nincs kedved sétálni?-kérdezte nagy mosollyal az arcán és nyújtotta a kezét, hogy karoljak bele.
Belekaroltam és elindultunk ki az épületből.
A város főutcáján sétáltunk végig,  egy lélek sem volt kint rajtunk kívül.
-Hogy kerültem elsőm este az erdőbe?-kérdeztem Klaustól.
-Nem voltál az erőben.
-De ott voltam. Te is ott voltál.-válaszoltam értetlenkedve.
-Csak álmodtad. Ezt is csak álmodod.
-De hát itt sétálok kint veled. Biztosan nem álmodom.
Nevetett.
-Bebizonyítsam, hogy csak álmodsz?
Megálltam és ránéztem.
-Bizonyítsd!
Egyik pillanatban hatalmas gyorsasággal felkapott a másik pillanatban pedig már a szobámban álltunk. Óvatosan letett.
-Fordulj meg.-mondta.
Megfordultam majd a meglepődöttségtől berogytak a lábaim, ő pedig elkapott.Ott álltam az ágyammal szemben és néztem, ahogy fekszem és alszom.
-Mi a..?-nem jutottam szóhoz.
-Látod? Csak álmodsz.
-De hogy...?
-Úgy Caroline, hogy én akarom.
Felé fordultam.
-Mit?
-Hogy találkozzunk. Hogy megismerj.
-De miért álmomban?-faggattam semmit nem értve.
-Mert így biztonságos.
-Biztonságos?-kérdeztem vissza. Már tényleg semmit nem értettem.
-Menned kell.-szólt Klaus.
Rápillantottam az órára, fél hat volt.
-Ne! Még nem akarok!-ellenkeztem.
-Viszlát Caroline.-mondta majd megcsókolta a homlokom. 
Hirtelen megint minden sötét lett.

Felriadtam. Fél hat volt, én ültem az ágyamban és semmit sem értettem.
-Klaus.-jött ki a számon. Úgy éreztem most először, hogy hiányzik. Kimásztam az ágyamból és lementem a konyhába. Anyám már fent volt, épp készülődött el, mikor leértem.
-Jó reggelt Caroline!-köszönt.
-Jó reggelt anyu!-köszöntem vissza-Milyen volt a vacsi tegnap Josh-sal?
-Jó. Egész jó.-mondta zavartan.
-Bocs, hogy nem vártalak meg, de nagyon fáradt voltam.
-Semmi gond.-felelte mosolyogva.
Elővettem egy szendvicset a hűtőből, megmelegítettem, majd leültem enni. Anyám is fogott egyet, majd leült velem szembe.
-Mi az Car? Csillog a szemed. Csak nem fiú van a dologban?-faggatott.
Hirtelen szóhoz sem jutottam.
-Nem tudom.-feleltem.
-Nem tudod?-kérdezett vissza.
-Nem.-feleltem.
Miután megettem a szendvicsem felmentem a szobámba, felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat majd elindultam gyalog a suliba. Jó idő volt, sütött a nap, mintha az idő is velem örülne. Már majdnem beértem a suliba, mikor megint megpillantottam a park szélén azt az ismerős alakot. Elindultam felé amilyen gyorsan csak tudtam, de mire odaértem, már nem volt ott.
-Ezt nem hiszem el.-idegeskedtem.

Első órán az osztályfőnök bemutatta az új osztálytársunkat. Olyan ismerős volt, csak nem tudtam honnan. Az osztályfőnök mellém ültette, majd mikor felé fordultam felismertem.
Egy darabig csak habogtam, majd megszólaltam.
-Jól vagy?-kérdeztem tőle.
-Persze.-mondta zavart mosollyal-Mi bajom lenne?
-Hát Klaus múltkor majdnem megölt. Nem emlékszel?
-Te miről beszélsz?-kérdezte.
-Mindegy.-válaszoltam.
Pedig ő volt az. Ő volt az a fickó, akinek Klaus a nyakába harapott. Hogy nem emlékszik?
A koránál idősebbnek látszott, de ahogy figyeltem a nyakát nem volt rajta a harapásnyom.
Végképp semmit nem értettem. Elhatároztam, hogy nem fogok várni a következő álomig. Első óra után megszöktem a suliból és a templom mögötti épületbe siettem.
Mikor odaértem és próbáltam benyitni az ajtó zárva volt, így az egyik kitört ablakhoz mentem és bemásztam. 
Minden a helyén volt, a festmények, a bútorok, minden. 
-Hahó! Van itt valaki?-kiabáltam, hátha valaki felel.
Megpillantottam az egyik boltív mögött egy lépcsőt. Szép lassan felsétáltam. Az öreg fa ropogott a lábam alatt. Fent egy folyosó volt ahonnan rengeteg ajtó nyílt.
-Hahó!-szóltam ismét, de megint nem jött válasz. Megpróbáltam bemenni minden ajtót, de zárva volt az összes.
Lementem, majd leültem az egyik fotelba, gondoltam megvárom, de amint leültem megcsörrent a telefonom.
Anyám hívott. Először kinyomtam, de megint hívott.
-Mi az?-szóltam bele a telefonba mérgesen.
-Car, miért nem vagy az iskolában? Most hívott az osztályfőnök, hogy elszöktél.
-Volt egy kis dolgom.-válaszoltam.
-Jó. Ha már úgy sem vagy suliba, átjöhetnél a Grillbe, Josh-sal ebédelek, örülnék ha itt lennél.
-Muszáj?-kérdeztem.
-Igen, muszáj!-utasított rám.
-Oké. Negyed óra és ott vagyok.-mondtam, majd letettem.
Mikor kimásztam az ablakon, biztos voltam benne, hogy ha visszajövök este, Klaus itt lesz. 
Elhatároztam, hogy minden áron akarok vele találkozni újra élőben. Az az egyszeri séta, mikor hazakísért nem elég, sem az, hogy csak álmomban látom. Találkoznom kell vele újra élőben!

4

Suli után fáradtan indultam haza. Megint elmélyedtem a gondolataimban, mikor egyszer csak valaki hirtelen ott termett előttem. Ő volt az. A férfi állt előttem az álmaimból. Megmerevedtem, a meglepődöttségtől sem mozdulni sem szólni nem bírtam. Bámult engem, a szeméből csak egy dolgot tudtam kiolvasni: "Itt van". Pár hosszú másodperces hallgatás és mozdulatlanság után megszólalt:
-Szia Caroline.-mondta és közben mosolygott. Azt hittem nyomban meghalok.
-Öö..-mást hirtelen nem tudtam mondai, de aztán sikerült folytatnom.-Te vagy az.. Az aki az erdőben volt?
-Igen én.-felelt.
-Honnan tudod a nevem?-kérdeztem.
Elmosolyodott, kicsit félrepillantott majd ismét rám nézett.
-Onnan, hogy ismerlek.
-És honnan ismersz?
Erre nem kaptam választ.
-Hazakísérhetlek?-kérdezte újabb rövid csend után.
A kezdetektől fogva különös vonzalmat érzek felé, mintha belém programozták volna az iránta való bizalmat, ezért igent mondtam. Miután elindultunk ismét pár perces csönd volt. Nem mertem megszólalni, illetve inkább nem tudtam mit mondani. Ő törte meg a csendet.
-Mielőtt hazamennél, szeretném, ha eljönnél velem valahová.
-Hová?-kérdeztem.
-Egy helyre, ami nagyon fontos nekem.
-Az erdőbe?
-Nem.-mondta nevetve-Máshová.
-Rendben.-egyeztem bele, magam sem tudom, miért.
Keresztül mentünk a városon, majd a templom mögött egy régi romos épületbe vezetett be. A vakolat le volt kopva, néhány üveg ki volt törve és egy hatalmas fa ajtón át lehetett bemenni. Mikor beléptem kellemesen csalódtam. Ugyanolyan belsőre számítottam, mint a külső, de nem. Belül renoválva volt minden, régi de gyönyörű fabútorok voltak és rengeteg festmény. Szép lassan körbejártam mindent, majd észrevettem, hogy ő leragadt egy hatalmas festmény előtt. Odasétáltam hozzá, majd ismét lemerevedtem. Én voltam a képen. Gyönyörűen megfestve, ahogy fekete pizsamában fekszem az ágyon és alszom. 
-Tetszik?-kérdezte.
-Ez.. Elég bizarr, de nagyon szép.
-Én festettem.-mondta némi örömmel a hangjában.
Ránéztem meglepetten.
-Miért festettél le pont engem?-kíváncsiskodtam.
Felém fordult.
-Mert gyönyörű vagy.
Ismét se köpni se nyelni nem tudtam. Az első gondolatom az volt a válasza után, hogy valami beteg pedofil lehet, de amint a szemébe néztem bizsergést éreztem, ami tudatosította bennem, hogy nem az, sőt...
Körbepillantottam, majd ránéztem.
-Mindet te festetted?-kérdeztem.
-Igen.-felelte. 
-És te itt csak festegetsz, vagy itt is laksz?
-Itt lakom. Bár keveset vagyok itt.
-Értem.
Elsétáltam mellőle, még egy darabig nézelődtem, majd eszembe jutott, hogy ő az a férfi álmomból és ha már itt van, legalább a nevét had tudjam meg.
-Mi a neved?-kérdeztem bátortalanul.
-Niklaus Mikaelson. De szólíts csak Klausnak.
-Hát Klaus, nekem most haza kell mennem.
-Akkor induljunk.-mondta mosolyogva. 

Útközben fura mód egyikünk sem szólt semmit. Csak hallgattunk, mint a sír. Mikor a házunkhoz értünk megfogta a kezem.
-Látlak még?-kérdezte. Hallani lehetett a hangján, hogy picit fél.
-Remélem.-mondtam, majd elindultam be.

Anyám otthon volt, épp főzött mikor beléptem a konyhába.
-Szia anyu!-köszöntem.
-Á, szia Car! Mi újság? Mi volt ma a suliban?
A kedvessége már-már ijesztő volt számomra, hiszen mióta apám elhagyott minket, a kapcsolatunk nagyon megromlott. Én mindenért őt hibáztattam, ő pedig nem bírta elviselni, hogy elhagyták, ezért magába fordult és a munkájába temetkezett.
-Semmi különös.-feleltem majd leültem az asztalhoz.-Hogy-hogy főzöl? Azóta nem főztél, mióta apu elment.
-Hát épp itt az ideje megtörni ezt. Gondoltam mindkettőnknek jót tenne egy jó kis főtt kaja a sok pizza meg kínai után.
Mosolyogva bólogattam, mint akinek tetszik az ötlet. Igazából féltem kettesben maradni anyámmal egy vacsora erejéig, és még jobban féltem attól, hogy beszélgetnünk kell, viszont olyan lelkes volt, és hosszú idők után újra látom rajta, hogy helyre akarja hozni, így gondoltam, csak kibírom. 

Mikor anyám elkészült mindennel, leültünk egymással szembe. Enni kezdtem szép lassan. Az igazat megvallva anyám nem egy konyhatündér, de ehető kaját csinált.
-Finom lett.-mondtam neki mosolyogva.
-Igyekeztem.-mosolygott vissza.
A pár perces hallgatást úgy éreztem, meg kell törnöm.
-Anyu-kezdtem bele.
-Igen kicsim?
-Ismersz valakit, akit úgy hívnak, hogy Niklaus Mikaelson?
-Nem. Nem hallottam még ezt a nevet soha, miért?
-Semmi, csak úgy eszembe jutott. Ma olvastam valahol ezt a nevet.
-Értem.
Ennyi volt a vacsora alatti egész beszélgetésünk. Nem túl sok, de jobb mint a semmi, annál meg pláne jobb, mintha felhozta volna valamelyikünk apát, és megint összevesztünk volna.

Vacsora után felmentem a szobámba, megírtam a leckét, lefürödtem, pizsamát húztam, majd lefeküdtem aludni. Anyám még a vacsora után elment, éjszakai műszakban van. Féltem egyedül otthon maradni, főleg éjjel, de bezártam mindent, mellettem volt a telefon és egy paprika spray, így gondoltam nem lehet baj. 
Az éjjeli lámpa fényében aludtam el.

Klaus műtermében feküdve nyitottam ki a szemem. Éjjel volt, az épületben is minden sötét volt. Felálltam, majd elindultam az ajtó felé, de hiába próbáltam kinyitni, be volt zárva. Ekkor valaki felkapcsolta a lámpákat majd a hátam mögé állt. Megfordultam.
-Klaus.-nyögtem ki.-Hogy kerültem én ide?
Nem válaszolt, csak elindult afelé a festmény felé, amin én vagyok. Utána sétáltam, majd mikor a képre néztem más fogadott, mint amit vártam. Ugyanúgy feküdtem a képen az ágyban fekete ruhában, de a nyakam véres volt. Egy darabig bámultuk, majd Klaus felém fordult.
-Nem félsz?-kérdezte. 
-Kéne?-kérdeztem vissza, s közben próbáltam nyugodtnak tűnni.
Elmosolyogott majd az egyik ajtóhoz sétált. Kinyitotta és egy megkötözött, beragasztott szájú férfit rántott ki, majd a földre lökte.
-Mit csinálsz?-kérdeztem, de már igencsak meg voltam ijedve.
-Megölöm.-felelte.
Leguggolt a férfi mellé, aki próbált ordítani, de a szalag miatt a száján nem tudott. 
-Nyugalom, nem tart majd sokáig...-suttogta Klaus a férfi fülébe.
Klaus rám nézett, majd a szeme pirossá változott, a szeme alatt a bőre elszíneződött, és a szemfogai kihegyesedtek. Elkezdtem hátrálni, de mögöttem fal volt, így nem jutottam sokáig. Klaus a férfi nyakába harapott. A férfi hangja egyre elhalóbb lett, mikor rákiabáltam Klausra.
-Ne!-mondtam nem túl határozottan.
Elengedte a férfit, aki már alig élt és elindult felém. Mikor odaért hozzám, már a könnyeim is potyogtak, rettenetesen féltem. Ekkor a szeme visszaszíneződött kékre, a fogai visszahúzódtak és újra normálisan nézett ki. 
-Ne haragudj!-mondta halkan, és megfogta az arcomat. Próbáltam elhúzódni tőle, a könnyeim még mindig folytak, mikor hátrébb lépett.
-Menj!-szólt rám.
-Mi? Hová?-kérdeztem.
-Haza.-felelt.
Amint lépni akartam minden sötétbe borult.

Otthon a szobámban az ágyamban riadtam fel. Könnyes volt a szemem, a kezeim remegtek, még mindig az álom hatása alatt voltam. Ismét megugrottam, amikor megszólalt az ébresztőóra. Mérgemben a falhoz csaptam. 
Anyám még nem volt otthon, így magamat kellett reggel ellátnom. Miután összekészültem, kocsiba pattantam és suliba mentem.
Nem igazán tudtam odafigyelni az órákon, mert csak az álmom járt a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy Klaus jó vagy rossz ember. Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt az. Fogalmam sem volt, hogy hogy történt mindaz, mi történt az arcával, a szemeivel és a fogával? Ember ő egyáltalán, vagy valami lény?
Furcsa, de már alig vártam a következő éjszakát...

3

Hamar elment a délután. Este nyolc körül járhatott az idő, mikor anyám hazaért. Lementem hozzá, gondoltam bocsánatot kérek a viselkedésemért a rendőrségen.
-Szia anyu!-köszöntem kicsit félve.
-Szia.-köszönt vissza, de úgy, mintha ott sem járna.
-Én..szeretnék bocsánatot kérni azért, amit a rendőrségen mondtam.
-Semmi gond, már megszoktam.
Ez a mondat eléggé szíven ütött. Úgy éreztem, mintha én lennék a világon a legrosszabb lány, akit csak egy anya kívánhat. Nagyon szeretem anyut és nem akartam megbántani, a baj csak az, hogy ezt egyszerűen nem tudom neki így megmondani. 
-Mit vacsizunk?-kérdeztem, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna.
-Hoztam kínait.-mondta és kipakolt három adagot az asztalra.
-Hogy hogy hármat hoztál?-faggattam.
-Meghívtam egy munkatársamat is vacsorára. Szeretném ha normálisan viselkednél.
-Ezt úgy mondod, mintha lenne arra esély, hogy lejáratlak.
-Én nem azt mondtam Car, csak azt, hogy ne legyél...
-Ne legyek én?-vágtam vissza.
Odalépett elém
-Csak legyél kedves és aranyos, amilyen az igazi Car.
Nem értettem. Egyik pillanatban még egy gonosz vagyok, aztán meg fél, hogy én én leszek, most meg aranyosnak tart. Valójában ő sem tudja kimondani az igazat.

Nem sokkal később megérkezett a vendég akit anyám hívott. Joshnak hívták, többet nem tudtam róla. Eléggé magának valónak tűnt, nagyon nem is szólt hozzám. Őszintén, kicsit megijedtem, hogy a vacsi végén elhívja anyámat másnapra valahová, de nem tette meg. Végig munkáról beszélgettek, ha Josh kitért másra, anyám rögtön témát váltott. Úgy tűnt, mintha szégyellné a családját és az életet, ami nem alaptalan, hiszen apám egy férfiért hagyott el minket, erről pedig egyikünk sem szívesen beszélt.

Miután Josh elment, lefürödtem, pizsamát húztam, átnéztem a leckét majd kerestem valami könyvet, mert a fürdéstől úgy felfrissültem, hogy nem éreztem magam fáradtnak. Egy krimit találtam, takaró alá bújtam, majd olvasni kezdtem. A könyvben egy elmebeteg megöl két férfit és utána nyomoznak. Nem szoktam ilyeneket olvasni, de most jónak tűnt arra, hogy álmosabb legyek. Épp egy izgalmas résznél tartottam, amikor kirázott a hideg és minden sötét lett...

Kinyitottam a szemem. Az erdőben feküdtem, pont ott, ahol előző éjjel. Megint nem értettem, hogy hogy kerültem oda. Nagy nehezen fel tudtam tápászkodni, majd elindultam egyenest. A szememmel fényt kerestem, de sehol semmi, csak a sötétség. Egyedül a hol adott annyi fényt, hogy ne menjek neki a fáknak. Egy bagoly mellettem huhogott majd hirtelen felreppent, én pedig azt hittem, hogy kiugrik az ijedségtől a szívem a helyéről. Épp léptem volna tovább, amikor megint ott állt előttem az a férfi. Nem mertem megszólalni, így hát ő kezdte:
-Csak nem eltévedtél?-közelebb lépett hozzám és mosolygott.
-De..de talán egy kicsit.-feleltem, s közben picit hátráltam.
-És hogy kerültél ide?-kérdezte.-Már másodjára vagy az erdő vendége, mégsem tudod, hol vagy.
-Nem tudom, hogy kerültem ide. Én csak olvastam azt a könyvet és..
-Milyen könyvet?-vágott a szavamba.
-Ahol egy férfi megöl másik kettőt.
-Igen, azt hiszem ismerem.-közben végig lépkedett felém, én pedig végig hátráltam.-Arra gondoltam, hogy ha már így itt vagy, eljöhetnél velem valahová. 
-Hová?-kíváncsiskodtam.
-Az legyen meglepetés.-felelte, majd felkapott és futni kezdett. Annyira gyorsan történt, hogy szinte fel sem tudtam fogni. Nem volt időm sikítani vagy ellenkezni, így inkább összeszorítottam a szemem és vártam, hogy mi történik.
-Megérkeztünk.-suttogta a fülembe, majd óvatosan letett. Kinyitottam a szemem és egy kisebb szakadék szélén álltunk. Óvatosan lenéztem, és láttam, ahogy egy tavacska csillámlik alul a holdfényben. 
-Tetszik?-kérdezte.
-Igen.-feleltem és közben felé fordultam-De hogy értünk ide ilyen gyorsan.
-Én gyorsan futok.-nevetett.
Közeledni kezdtem hozzá, látni akartam az arcát. Mosolyogva állt velem szemben és nem mozdult. Már majdnem odaértem hozzá mikor ismét minden sötét lett.

A szobámban ébredtem. Az ablakon hajnali fény szűrődött be, a kezemben a könyv volt és az éjjel lámpa is égett. Lekapcsoltam, majd visszagondoltam az egészre, ami éjjel történt. Picit haloványan emlékeztem, aztán eszembe jutott, hogy majdnem, de csak majdnem láttam a férfi arcát. Ideges lettem, fogtam a könyvet és a velem szemben lévő szekrényhez csaptam. A zajra berohant anyám.
-Mi volt ez?-kérdezte.
-Csak leesett az a könyv a polcról-mutattam a könyv felé.
-Ja.. Na gyerünk felkelni, ugye nem akarsz elkésni a suliból?
-Nem.-feleltem.
Megint nem éreztem magam kipihenve, nagyon fáradt voltam. Kikászálódtam az ágyból, hideg vízzel arcot mostam, hátha segít felébredni, de nem igazán hatott. Felöltöztem, reggeliztem, majd elindultam gyalog a suliba. Túl fáradt voltam a vezetéshez és kellett egy kis magány és idő, hogy átgondoljak mindent. 
Hogy futott az a férfi olyan gyorsan? Megint hogy kerültem oda? És a legfontosabb: ki Ő?

2

Mikor hazaértem a suliból anyám szokás szerint nem volt otthon. Sokat dolgozik, ő a város seriffje. 
Felmentem a szobámba és elnyúltam az ágyon. Bámultam a plafont, majd megcsörrent a telefonom, én pedig úgy megijedtem tőle, hogy rögtön felpattantam. Ismeretlen szám volt, amit nem igen szeretek felvenni. Kinyomtam de visszahívott, gondoltam biztos fontos, ezért felvettem.
-Halo-szótam bele.
-Szia szőkeség.-válaszolt egy rekedt férfihang.-Csak nem kirándulgatunk mostanában éjjel az erdőben?
-Mi? Ki maga?-kérdezgettem.
Hallottam ahogy elmosolyodik.
-Nem kell tudnod. A lényeg, hogy vigyázz kikkel állsz össze.
Majd letette. Nagyon megijedtem a hívástól. Vajon ki lehetett? Biztos nem az, aki az erdőben volt, neki teljesen más hangja van és akcentusa is. 
Fogtam a telefonomat és bementem anyámhoz a rendőrségre, hátha le tudja nyomozni, hogy ki volt.

-Szia anya!-köszöntem neki, amint beértem.
-Szia Car, mit keresel itt?-kérdezte.
-Segítened kell!
-Mi a baj? Mi történt?
-Hívott valaki ismeretlen számon, csak érdekelne, hogy ki volt az.
-Megfenyegetett? Mit akart? Mit mondott?
-Nem, nem fenyegetett meg. Lényegtelen, hogy mit mondott, csak érdekel, hogy ki volt az.
-Sajnálom, de nem tudok így segíteni.
-Ja, szokás szerint.-vágtam hozzá, majd elrohantam.

Hazafelé sétáltam, amikor a park szélén egy ismerős arcot pillantottam meg. Ő volt az a férfi, aki este az erdőben volt. El akartam indulni felé de hirtelen eltűnt. 'Ja, szokás szerint..' gondoltam magamban.

Mikor hazaértem ismét elnyúltam a szobámban az ágyon. Nagyon fáradt voltam, mintha nem pihentem volna ki magam éjjel. Ezen morfondírozások közepette újabb kérdések vetődtek fel bennem. Ha az csak álom volt, most miért hívott valaki? Ki hívott? Mit jelentsen, amit mondott? És ha nem álom volt, hogy kerültem oda éjnek éjjelén? És ki volt ott az a férfi?