7

Miután összeszedtem magam elindultam a suliba. Péntek volt, sütött a nap, minden olyan átlagosnak és egyszerűnek tűnt. Lassan sétáltam a suli felé. Természetesen azon járt az agyam, hogy miért nem vele álmodtam.

Mikor beléptem az osztályterembe, megpillantottam azt a gyereket, aki mellett ülök. Engem bámult, és az arcáról messziről lehetett látni, hogy nem bír engem.
Leültem mellé, és próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lenne, de persze ez a tervem füstbe ment, miután megszólalt.
-Hiányoltalak tegnap.
-Tényleg?-kérdeztem műmosollyal az arcomon.-Én téged nem.
Nevetett egyet, majd elővette a könyveit és úgy csinált, mintha olvasna. Nem tudom miért, de olyan kellemetlenül éreztem magam.
Összesen négy óránk volt. Utolsó óra után hazafelé vettem az irányt. 

Mikor hazaértem anyám még mindig otthon volt és Josh is vele volt. Beléptem a nappaliba és mérgesen tekintettem rájuk. Anyám úgy viselkedett, mint egy idióta tini, ez a Josh meg.. Az elejétől kezdve nem volt szimpatikus.
-Szia drágám!-köszönt anyám-Milyen napod volt?
-Csak a szokásos.. És nektek?-kérdeztem a lehető leggúnyosabban.
-Jó.-vágta rá Josh.
-Remek.-mondtam majd felsiettem a szobámba. 
Elővettem a könyveimet és tanulni próbáltam, de az eszem megint csak máshol járt. "Nem lehet! Tanulnod kell!" erőltettem magamra. Jó jegyeim voltak, nem akartam lejjebb csúszni. 
Fél óra múlva kiabált fel anyám, hogy elmegy dolgozni. Amint kilépett a házból Josh-sal, lerohantam, megvártam míg elmennek és elindultam kocsival a romos házhoz.
Mikor a ház elé értem és kiszálltam a kocsiból, valami rossz érzés csapott meg. Nem foglalkoztam vele, az ajtóhoz sétáltam, ami meglepő módon nyitva volt. Beléptem, de senki nem volt ott.
-Hahó!-szóltam, hátha felel valaki.
Beljebb sétáltam, majd egy idegen fickó rohant le a lépcsőn.
Nagyon megijedtem.
-Kit keresel szőke cica?-kérdezte és közben egyre közelebb sétált felém.
-Klaust.-feleltem halkan. 
-Klaust?-kérdezett vissza.-Csak nem a barátnője vagy.
-Valami olyasmi. Barátok vagyunk.-mondtam, miközben picit hátráltam.
-Egy vámpírnak nincsenek barátai, ezt jegyezd meg. Ha csak nem vagy te is az.
-Én nem..-mondtam, de ő hirtelen megragadta a karomat és magához rántott.
-Engedjen el!-kezdtem ellenkezni és megemelni a hangom.
-Nem-nem!-mondta. Félresöpörte a hajamat a nyakamtól és beleharapott.
Sikítottam, amekkora csak a torkomon kifér. Éreztem, ahogy lassan legyengülök. Az ütőeremből szívta ki a vért és közben erősen szorította a karom, majdhogynem eltörte. Már a lábaim is kezdtek berogyni mikor elengedett. A földre estem, szédültem és homályosan láttam. 
-Gyere menjünk!-szólt oda valakinek az a férfi majd egy másik emberalakkal távozott. Elterültem a földön, kicsordultak a könnyeim. Nem bírtam megmozdulni, nagyon gyenge voltam, majd minden elsötétült.


-Caroline!-szólongatott valaki.-Caroline ébredj!
Mikor kinyitottam egy kanapén feküdtem és Klaus ült mellettem.
Megpróbáltam felülni, de visszaestem.
-Ki tette ezt veled?-kérdezte.
-E-egy..-kissé remegett a hangom a félelemtől.-Egy idegen férfi volt itt. Meg egy másik is.
-Igyál egy kis vizet.-mondta Klaus, majd segített felülni és odanyújtott egy pohár vizet. A víz szinte égetett, mindenem ki volt száradva.
-Na látod, ezért nem lett volna szabad idejönnöd.-mondta.
Nem tudtam válaszolni, még mindig nagyon rosszul voltam.
-Miért nem láttalak álmomban ma éjjel?-kérdetem, miután kicsit összeszedtem magam.
-Nem tudom.-felelte.-Ha jobban leszel hazaviszlek, oké?
-Oké.

Pár óra elteltével már fel tudtam állni segítség nélkül, ezért Klaus hazavitt. Mikor elköszöntünk nem mondta, hogy majd találkozunk, ami kissé elkeserített.
Mikor beléptem a házba anyám a konyhába ült és úgy csinált, mint aki aggódik.
-Hol voltál? Egész nap hívogattalak de nem vetted fel!-esett nekem.
-Dolgom volt.-válaszoltam.-Felmegyek a szobámba pihenni.
-Várj!-szólt rám-Mi történt veled? Miért vagy ilyen sápadt?
-Biztos elkaptam valamit. Kipihenem majd. Most engedj fel.
Szép lassan felsétáltam a lépcsőn majd a szobámba érve ruhástól és cipőstől az ágyba borultam. Hirtelen eszembe jutott a férfi arca, aki megharapott majd sírni kezdtem. Még mindig féltem. Álomba sírtam magam.

Reggel kilenc óra volt, mikor felébredtem. Még kicsit kóválygott a fejem és hányingerem volt. Ledobtam az előzőnapi ruháimat, a zuhany alá álltam, majd miután lefürödtem és felöltöztem lementem a konyhába.
Anyám takarított. 
-Reggelt!-köszöntem neki.
-Neked is Car!-köszönt vissza.-Jobban vagy már?-kérdezte.
-Igen.-feleltem. Fogtam a palacsintából, amit anyám csinált reggelire, az asztalhoz ültem és enni kezdtem.Anyám is leült velem szembe.
-Mi van a nyakadon?-kérdezte, mikor megpillantotta a harapásnyomot.
A nyakamhoz kaptam, majd mikor hozzáértem a sebhez nagyon fájt.
-Csak..-dadogtam, nem tudtam mit feleljek-Ráestem valamire...
-Aha..És beleállt a nyakadba, mi?-gúnyolt anyám-Kinek akarsz hazudni?
-Neked.-feleltem. 
Anyám erre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy rosszul esett neki a válaszom.
-Mész ma valahová?-kérdezte egy kis hallgatás után.
-Nem. Itthon maradok, pihenek és tanulok.
-Értem. Én viszont most elmegyek dolgozni, mielőtt elkések és kirúgnak. Vigyázz magadra!-mondta majd fogta a táskáját és kiviharzott.
-Úgy lesz..-motyogtam.

Azon morfondíroztam, hogy vajon megéri-e ilyen áron is Klaus mellett lenni? Az a fickó majdnem megölt és senki nem volt ott, hogy megvédjen. 
Ma éjjel sem álmodtam vele. Ez talán valami jel. Úgy döntöttem, hogy nem keresem többet és talán ő sem teszi majd.