4

Suli után fáradtan indultam haza. Megint elmélyedtem a gondolataimban, mikor egyszer csak valaki hirtelen ott termett előttem. Ő volt az. A férfi állt előttem az álmaimból. Megmerevedtem, a meglepődöttségtől sem mozdulni sem szólni nem bírtam. Bámult engem, a szeméből csak egy dolgot tudtam kiolvasni: "Itt van". Pár hosszú másodperces hallgatás és mozdulatlanság után megszólalt:
-Szia Caroline.-mondta és közben mosolygott. Azt hittem nyomban meghalok.
-Öö..-mást hirtelen nem tudtam mondai, de aztán sikerült folytatnom.-Te vagy az.. Az aki az erdőben volt?
-Igen én.-felelt.
-Honnan tudod a nevem?-kérdeztem.
Elmosolyodott, kicsit félrepillantott majd ismét rám nézett.
-Onnan, hogy ismerlek.
-És honnan ismersz?
Erre nem kaptam választ.
-Hazakísérhetlek?-kérdezte újabb rövid csend után.
A kezdetektől fogva különös vonzalmat érzek felé, mintha belém programozták volna az iránta való bizalmat, ezért igent mondtam. Miután elindultunk ismét pár perces csönd volt. Nem mertem megszólalni, illetve inkább nem tudtam mit mondani. Ő törte meg a csendet.
-Mielőtt hazamennél, szeretném, ha eljönnél velem valahová.
-Hová?-kérdeztem.
-Egy helyre, ami nagyon fontos nekem.
-Az erdőbe?
-Nem.-mondta nevetve-Máshová.
-Rendben.-egyeztem bele, magam sem tudom, miért.
Keresztül mentünk a városon, majd a templom mögött egy régi romos épületbe vezetett be. A vakolat le volt kopva, néhány üveg ki volt törve és egy hatalmas fa ajtón át lehetett bemenni. Mikor beléptem kellemesen csalódtam. Ugyanolyan belsőre számítottam, mint a külső, de nem. Belül renoválva volt minden, régi de gyönyörű fabútorok voltak és rengeteg festmény. Szép lassan körbejártam mindent, majd észrevettem, hogy ő leragadt egy hatalmas festmény előtt. Odasétáltam hozzá, majd ismét lemerevedtem. Én voltam a képen. Gyönyörűen megfestve, ahogy fekete pizsamában fekszem az ágyon és alszom. 
-Tetszik?-kérdezte.
-Ez.. Elég bizarr, de nagyon szép.
-Én festettem.-mondta némi örömmel a hangjában.
Ránéztem meglepetten.
-Miért festettél le pont engem?-kíváncsiskodtam.
Felém fordult.
-Mert gyönyörű vagy.
Ismét se köpni se nyelni nem tudtam. Az első gondolatom az volt a válasza után, hogy valami beteg pedofil lehet, de amint a szemébe néztem bizsergést éreztem, ami tudatosította bennem, hogy nem az, sőt...
Körbepillantottam, majd ránéztem.
-Mindet te festetted?-kérdeztem.
-Igen.-felelte. 
-És te itt csak festegetsz, vagy itt is laksz?
-Itt lakom. Bár keveset vagyok itt.
-Értem.
Elsétáltam mellőle, még egy darabig nézelődtem, majd eszembe jutott, hogy ő az a férfi álmomból és ha már itt van, legalább a nevét had tudjam meg.
-Mi a neved?-kérdeztem bátortalanul.
-Niklaus Mikaelson. De szólíts csak Klausnak.
-Hát Klaus, nekem most haza kell mennem.
-Akkor induljunk.-mondta mosolyogva. 

Útközben fura mód egyikünk sem szólt semmit. Csak hallgattunk, mint a sír. Mikor a házunkhoz értünk megfogta a kezem.
-Látlak még?-kérdezte. Hallani lehetett a hangján, hogy picit fél.
-Remélem.-mondtam, majd elindultam be.

Anyám otthon volt, épp főzött mikor beléptem a konyhába.
-Szia anyu!-köszöntem.
-Á, szia Car! Mi újság? Mi volt ma a suliban?
A kedvessége már-már ijesztő volt számomra, hiszen mióta apám elhagyott minket, a kapcsolatunk nagyon megromlott. Én mindenért őt hibáztattam, ő pedig nem bírta elviselni, hogy elhagyták, ezért magába fordult és a munkájába temetkezett.
-Semmi különös.-feleltem majd leültem az asztalhoz.-Hogy-hogy főzöl? Azóta nem főztél, mióta apu elment.
-Hát épp itt az ideje megtörni ezt. Gondoltam mindkettőnknek jót tenne egy jó kis főtt kaja a sok pizza meg kínai után.
Mosolyogva bólogattam, mint akinek tetszik az ötlet. Igazából féltem kettesben maradni anyámmal egy vacsora erejéig, és még jobban féltem attól, hogy beszélgetnünk kell, viszont olyan lelkes volt, és hosszú idők után újra látom rajta, hogy helyre akarja hozni, így gondoltam, csak kibírom. 

Mikor anyám elkészült mindennel, leültünk egymással szembe. Enni kezdtem szép lassan. Az igazat megvallva anyám nem egy konyhatündér, de ehető kaját csinált.
-Finom lett.-mondtam neki mosolyogva.
-Igyekeztem.-mosolygott vissza.
A pár perces hallgatást úgy éreztem, meg kell törnöm.
-Anyu-kezdtem bele.
-Igen kicsim?
-Ismersz valakit, akit úgy hívnak, hogy Niklaus Mikaelson?
-Nem. Nem hallottam még ezt a nevet soha, miért?
-Semmi, csak úgy eszembe jutott. Ma olvastam valahol ezt a nevet.
-Értem.
Ennyi volt a vacsora alatti egész beszélgetésünk. Nem túl sok, de jobb mint a semmi, annál meg pláne jobb, mintha felhozta volna valamelyikünk apát, és megint összevesztünk volna.

Vacsora után felmentem a szobámba, megírtam a leckét, lefürödtem, pizsamát húztam, majd lefeküdtem aludni. Anyám még a vacsora után elment, éjszakai műszakban van. Féltem egyedül otthon maradni, főleg éjjel, de bezártam mindent, mellettem volt a telefon és egy paprika spray, így gondoltam nem lehet baj. 
Az éjjeli lámpa fényében aludtam el.

Klaus műtermében feküdve nyitottam ki a szemem. Éjjel volt, az épületben is minden sötét volt. Felálltam, majd elindultam az ajtó felé, de hiába próbáltam kinyitni, be volt zárva. Ekkor valaki felkapcsolta a lámpákat majd a hátam mögé állt. Megfordultam.
-Klaus.-nyögtem ki.-Hogy kerültem én ide?
Nem válaszolt, csak elindult afelé a festmény felé, amin én vagyok. Utána sétáltam, majd mikor a képre néztem más fogadott, mint amit vártam. Ugyanúgy feküdtem a képen az ágyban fekete ruhában, de a nyakam véres volt. Egy darabig bámultuk, majd Klaus felém fordult.
-Nem félsz?-kérdezte. 
-Kéne?-kérdeztem vissza, s közben próbáltam nyugodtnak tűnni.
Elmosolyogott majd az egyik ajtóhoz sétált. Kinyitotta és egy megkötözött, beragasztott szájú férfit rántott ki, majd a földre lökte.
-Mit csinálsz?-kérdeztem, de már igencsak meg voltam ijedve.
-Megölöm.-felelte.
Leguggolt a férfi mellé, aki próbált ordítani, de a szalag miatt a száján nem tudott. 
-Nyugalom, nem tart majd sokáig...-suttogta Klaus a férfi fülébe.
Klaus rám nézett, majd a szeme pirossá változott, a szeme alatt a bőre elszíneződött, és a szemfogai kihegyesedtek. Elkezdtem hátrálni, de mögöttem fal volt, így nem jutottam sokáig. Klaus a férfi nyakába harapott. A férfi hangja egyre elhalóbb lett, mikor rákiabáltam Klausra.
-Ne!-mondtam nem túl határozottan.
Elengedte a férfit, aki már alig élt és elindult felém. Mikor odaért hozzám, már a könnyeim is potyogtak, rettenetesen féltem. Ekkor a szeme visszaszíneződött kékre, a fogai visszahúzódtak és újra normálisan nézett ki. 
-Ne haragudj!-mondta halkan, és megfogta az arcomat. Próbáltam elhúzódni tőle, a könnyeim még mindig folytak, mikor hátrébb lépett.
-Menj!-szólt rám.
-Mi? Hová?-kérdeztem.
-Haza.-felelt.
Amint lépni akartam minden sötétbe borult.

Otthon a szobámban az ágyamban riadtam fel. Könnyes volt a szemem, a kezeim remegtek, még mindig az álom hatása alatt voltam. Ismét megugrottam, amikor megszólalt az ébresztőóra. Mérgemben a falhoz csaptam. 
Anyám még nem volt otthon, így magamat kellett reggel ellátnom. Miután összekészültem, kocsiba pattantam és suliba mentem.
Nem igazán tudtam odafigyelni az órákon, mert csak az álmom járt a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy Klaus jó vagy rossz ember. Nem tudtam eldönteni, hogy mi volt az. Fogalmam sem volt, hogy hogy történt mindaz, mi történt az arcával, a szemeivel és a fogával? Ember ő egyáltalán, vagy valami lény?
Furcsa, de már alig vártam a következő éjszakát...